Nos, a helyzet az, hogy ma lezártam a dolgokat Jégheggyel. Fura, mert az utóbbi időben pont olyan volt, amire mindig is vágytam, míg szerelmes voltam belé. De, nagyjából az első szakításkor nálam végleg eltört valami… és, már nem tudok mit kezdeni vele. Szeretem, de már nem szerelemmel, már nem vággyal, és nem tervekkel a jövőre nézve. Most is úgy blogolok, hogy Exférj ne lássa, és senki más sem. Majd publikálok, ha már Őt is lezártam. Az elmúlt időszakban úgy gondoltam, hogy két választási lehetőségem van. Egy, hogy maradok Jégheggyel - aki ugyan már felolvadt, de az olvadó jég minden mást megfagyasztott…. - és egy nyugodt, anyagilag és érzelmi téren is biztonságos, előre eltervezett életet élek, két év múlva gyerek, esküvő (persze templomi is), ház, kutya, tuják… A másik, Exférj, akihez valami megmagyarázhatatlan szálak fűznek, amiket, azt hiszem, sose leszek képes teljesen elvágni, de aki világosan a tudtomra hozta, hogy nem vállalná fel újra a kapcsolatunkat, tökéletesen megfelel neki, hogy így, néha találkozunk, nosztalgiázunk, hihtetetleneket szeretkezünk…. és aztán úgyis elromlana, idővel… az elmúlt két hónapban, egyik percben úgy éreztem, hogy jó felesége lennék Jéghegynek, és csodálatos, nyugodt, biztonságos életem lenne mellette, túlfűtött szenvedélyek nélkül, a másik percben pedig azon morfondíroztam, hogy négy év múlva Exférjjel mondhatnánk, hogy “hát igen, bruttó 10 éve vagyunk együtt, túl egy esküvőn, egy váláson, de Mi mégis egymásnak teremtettünk… Talán még sem. Hány igazi lehet egy ember életében? és vajon vele kell leélnünk az életünket? Vagy csak az emlékeiből táplálkozni lelkileg?
Végül arra jutottam, hogy talán le kellene zárni mindkettőt. Kitisztítani a fejemet, a szívemet - már ami maradt belőle… de még várni akartam. De ma Jéghegy átjött. Aztán kérdezgetett, mert mindig csak azt mondtam neki az elmúlt hetekben, hogy nem tudom mit akarok, nem tudom mit érzek, és ezt ki is fejtettem neki. Ma esete azt mondta, kérdezte, hogy ha nem érzem úgy, hogy vele akarok lenni, és újra beleszeretni, akkor nincs értelme. És akkor igazat kellett adnom neki. Aztán sírtunk együtt, aztán csak ő. Még megnéztünk egy szülifelit, utoljára, úgy mint régen. A végére megnyugodott. Azt mondta, talán mégis jobb lett volna, ha az első levelére nem válaszolok, és meghagyom a hitben, hogy megcsaltam… meg azt, hogy ő tudja, hogy boldoggá tudna tenni, ha hagynám, ha akarnám. Ezzel nem értek egyet, mert szerintem, ha egy érzelem elmúlt, akkor már nem jön vissza… olyan, mint a múló pillanat…. ő nem fog többet keresni, ha mégis úgy érzem hiányzik, hívjam.
Nem fogom. Nincs értelme.
Le kell zárjam Exféjret is. Azt hiszem keményebb dió lesz. Főleg magamban. Ő azt mondta, hisz már tudja, mit akarok mondani… hogy tudja, hogy nagyon rossz lesz, de elfogadja és tiszteletben tartja.
Kíváncsi leszek.
Van még egy pohár borom. Megfüstölöm. Aludni kéne. Átálmodni magam egy másik életbe. Ez már nem tetszik. Mit akar tőlem az élet? És mit akarok én? Na jó, tudom. Tisztán gondolkodni, érezni. Vagy inkább nem érezni, nem lenni senkivel. Unom már ezt a forgatókönyvet, másikat kérek. Már ezerféleképpen fejeztem be. Nem lehetne, hogy egyszer, csak egyetlen egyszer, a pasik akkor érezzék a szerelmet irántam, mikor én is?
Valaki vegye le rólam a rontást! Könyörgöm….
Jellemző, remélem összejön, nagyon rám férne..
